A fenti javaslatot a Bor téren kaptam egy kedves vásárlótól, amit egyből meg is köszöntem neki.

Ugyanis szabadidőmben - szabadság alatt - egy visszautasíthatatlan felkérésnek eleget téve elvállaltam, hogy péntek-szombat dolgozom az egyik bódéban, mint eladó. Egy nagyon kedves borszaküzlet tulajdonos ismerősöm kért meg, mert korábban is volt szerencsénk együtt dolgozni. Péntekre szabadságot kértem, így csütörtök este fel tudtam mérni a terepet, nagyon finom borokat ittam.

Péntek este, amikor már a pultban álltam elég nagy volt a hajtás, ezért is voltam ott, amikor megérkezett egy három fős család. Hatvanas, foghíjas apuka, korabeli anyuka, és a húsz körüli, legfeljebb bölcsész végzettségű lányuk. már egy jó ideje nézik a borlapot - közben több embert is kiszolgáltam mögülük - megszólal a családfő, hogy bort kér. Fajtát nem írhatok, mert a borvidék egyedije és reklámért nem fizetnek. De a borból amit kért, volt két fajta, meg egy házasítás, és még a rozé is egy cuvée volt, amiben szintén volt abból a fajtából. Kérdezem, hogy melyikből szeretne. Azt mondja bort kér (bornak végig ezt a fajtát nevezem mert csak erről lesz szó). Mondom, hogy van belőle kettő, nem akartam terhelni a néggyel. Azt mondja bort kér. Kérdezem, hogy a klasszikusból ('15-ös évjárat, az ára feleannyi). Nem, mondja, a díjnyertesből. Mondom az egy cuvée, prémium, abból kér, vagy a borból? 

Adjak az édesből (az volt az egyetlen aminek az ára fél decire volt kiírva, ezért ha a küllem megkívánta inkább felhívtam rá a figyelmet). Kérdezem, hogy mennyit?
- Egy pohárral.
- Egy decit? Az ár fél decire vonatkozik.
- A pénz nem számít!
- ...
- Elég a fél deci. (Mondja a feleség.)

Kitöltöm.

- Még valamit adhatok? - kérdezem
- Nem tudom mit igyak. - szólal meg hátulról a lány - Szerinted melyik ízlene nekem? - kérdezi az apját.
- Legyen akkor egy reduktív fehér. (szintén a területi sajátosság miatt nem írok fajtát)
- Kérdezem, hogy abból mennyit adhatok.
- Legyen egy pohár.
- Egy deci? 
- ... - Semmi reakció.
- Egy deci legyen?
- Kettőt megiszol? - kérdezi az apa.
- Nem tudom. - válaszol a lány.
- Akkor egy deci legyen? - kérdezem (közben mögöttük az emberek mozdulni nem bírnak, természetesen a legforgalmasabb időben találtak oda)
- Igen, igen egy deci. - mondja az apa.

Töltök.

- Adhatok még valamit?
- Igen még a prémiumból.
- ?? Melyikből? - kérdezem. (Ott áll a lista felett legalább tíz perce és van belőle három.)
- Hát a prémiumból.
- Melyik prémiumból? Mutatom a listán azt a hármat ami mögött fel is van tüntetve, hogy prémium, emellett az árukon is látszik,  hogy a legdrágább klasszikusnak is a duplájába kerül.
- Hát a prémium borból. 
- Talán kicsit ingerültebben és hangosabban a kelleténél (amiben közre játszott, hogy elég nagy volt a hangzavar és két koncert is viszonylag közel volt a bódéhoz)
- A házasításból? - kérdezem. Mert látszódott, hogy itt nem fogunk egyről a kettőre jutni.
- Igen, abból három decit.
- Három decit? - kérdezem (ezer forintos deci ár miatt)
- Igen, háromszor egy decit.
- Rendben. 

Hátranyúlok az üvegért és újra elkezdi mondani.

- Háromszor egy decit. Három pohárba.
- Rendben, értem.

Erre megszólal a hihetetlen magasan kvalifikáltnak és bölcsésznek kinéző lánya:

- Igazán lehetnél kedvesebb!

(Mindezt negyedórányi válogatás és összesen négy és fél deci bor kikérése után. Ennyi idő alatt 10 fős társaságokat is kényelemesen ki szoktam szolgálni.)

- Köszönöm a tanácsot! - válaszolom neki.
- Nem olyan vagy, mint Ferike.
Mégis ki a tököm az a Ferike?! (nyilván egy olyan pincénél dolgozik, ahova az embereket csalogatni kell, nem egy olyannal ahol egész idő alatt megszakad az ember, mert mindenki visszajár)
 - Úgy csinál mintha, értenénk hozzá. - kontráz anyuka.
Ha nem, akkor talán kérdezni kéne, hogy mit ajánlok...

Időközben a rétegzett pult kialakítás miatt, (persze nem üvegpohárból isszák a bort, miért is?!) sikerült az egyik olcsó műanyag poharat úgy feltennem a pultra, hogy az egyik mélyedésben megbillent és leborult. Vagy felborították, nem láttam, mert közben már töltöttem a következőt. Egyszer csak annyit hallottam, hogy megszólal a foghíjas apuka az alig érthető kiejtésével, hogy nem baj, nem baj, fizetjük!

Ahogy észre vettem, a pohár után nyúltam (csak a fele folyt ki) és töltöttem egy másikat.

Majd megvártam amíg anyuka előkotorja a pénztárcát a táskájából és nagy mellénnyel oda ad egy húszast. Ahogy ott álltak, nyilván azt várták, hogy majd hanyatt vágom magam tőle. Biztos így lett volna, ha nem dolgoznék, egyáltalán. Vagy, ha nem csak szórakozásból járnék árulni.